2. Fejezet: Egy új élet..Kicsit másképpen.

Hazudott! Aztán rájöttem hogy nem...
Mert hogy egyre jobban fájt abban biztos voltam.
De aztán kezdett tompulni. Míg el nem múlt. Azt hittem hogy végre meghaltam. De nem.
Teljesen jól voltam. Leszámítva egyetlen egy dolgot: Nem dobogott a szívem.
-Mit tettél velem?!-vontam kérdőre.
-Vámpír lettél. Új életet akartál. Megkaptad.-mondta monoton miközben ott ült a földön mit sem törődve velem.
-De én nem így akartam! Miért ütközik egy hiba mindig a tervembe? Én nem akarok ez lenni!-mondtam kiabálva. Majd hirtelen a torkomhoz kaptam. Égetett. Mintha szomjaznék. Szörnyű volt.
-Segíthetek azon hogy ne fájjon. Gyere velem.-mondta majd felpattant a földről és elkezdett szaladni. Én pedig szó nélkül követtem. Hihetetlen gyorsan futottam. És rettentően élveztem. Persze nem akarok az lenni ami vagyok mert az egy lelketlen gyilkos! De élveztem hogy ilyen gyors vagyok.
Csak futottunk. Olyan élesen láttam mindent. Olyan más volt. Mindent hallottam. Az erdő összes zaját. A közelben van egy-két állat. A torkom még jobban fel lángolt. Ő pedig hirtelen megállt. Én is megálltam. A torkomba azt éreztem hogy lángcsóvák játszadoznak az idegeimen.
-Ott egy őz. Tessék. Kicsivel jobb lesz.-mondta az őz felé mutatva.
-Te tényleg azt várod hogy rontsak rá szerencsétlen őzre?! Megvesztél?!-bár az igaz elég hívogató volt. Éreztem az ütőerében keringő vért. Vagyis inkább hallottam. Az is igaz hogy a bennem lévő állat rá akart rontani. Rá akartam vetni magam most azonnal!
-Inkább ölnél embert?!-kérdezte. Elképzeltem magam amint megteszem. Elborzadtam.
-Nem!-mondtam majd rászánva magam az öldöklésre bele kezdtem a vadászatba. Lopakodva mentem a fa mögé. Figyeltem mikor fog közelebb jönni. Majd hirtelen rávetettem magam az őzre. Bele mélyesztettem fogaim. És már is jobb volt egy kicsit. De csak egy kicsit. Arrébb löktem a tetemet mikor felálltam a földről. Lehunytam a szemem és a szagokra koncentráltam.
-Nem rossz. Elsőre elég ügyes vagy.-egyáltalán nem érdekelt mit mond. Csak az illatokra koncentráltam. Mi hol van és milyen közel. Majd hirtelen kipattant a szemem és eszeveszett tempóban kezdtem futni. Ő csak utánam kiáltott. De mikor tudta hogy nem figyelek rá utánam jött.
Hirtelen fékeztem le magam. Hallottam hogy az állatok közelednek.
-Ügyes.-bólogatott elismerően. Mint az előbb most sem foglalkoztam vele. De hogy is mondjam elég érdekes egy személy...
Vártam és vártam hogy minél közelebb érjenek. Mikor oda ért az egész csorda beugrottam közéjük. Amennyit tudtam leterítettem. Már sokkal jobb volt. Alig éreztem azt a lángolást. Kiegyenesedtem.
És most mi is lesz? Kérdeztem magamtól. Tényleg mi legyen? Aztán valaki gondolt valamit és egyből eszembe jutott mit is akartam mielőtt átváltoztam.
-Bosszú.-válaszoltam a kérdésére.
-Honnan?-kérdezte.
-Nem lényeges. Hol van ő?-fordultam felé. Értetlenül bambult rám. Miért magyaráznám el neki? Így sokkal viccesebb és legalább tudom milyen...
-Nathan? Fogalmam sincsen. Miért rajta állnál bosszút? Miért nem rajtam? Én tettelek azzá ami most vagy.-erre a kijelentésre megforgattam a szememet és válaszoltam rá.
-Ha ő nincsen ez az egész nincsen. Maradjunk ennyiben jó? Amúgy mi a neved?-kérdeztem mintha nem tudnám.
-Alex Rowding. Tied?-kérdezte mosolyogva. Megint csak a szememet forgattam.
-Rosalie Moon. Nos Alex. Köszönöm.. khmm... Úgy mond az új életemet. Viszont ha tényleg segíteni akarsz annyit mondj hogy hol találom meg.
Mihelyst kimondtam azonnal tudtam hol keressem.
Elvigyorodtam.
-Köszönöm.-mondtam vigyorogva. Elsuhantam mellette és elkezdtem nevetni. Majd egyszer csak rájön miért tudom azt amit gondol előbb mielőtt kimondaná. Vagy nem. De mindegy is ez nem az én problémám. Megtorpantam. Idegen vámpírok szagát éreztem. Mondjuk nekem sok mindenkinek az illata idegen. De akkor is. Hallottam. Már hallottam is. A fenébe! Engem keres...
Alex megállt mögöttem.
-Miért álltál meg? És magyarázd már meg honnan tudod ezeket?!-kérdezte felháborodva.
Felé fordultam. De még mindig az idegenre koncentráltam.
-Nem érzed jön valaki..Vagy is inkább valakik.-mondtam neki.
-Tudom. Ők a barátaim. Tudnak rólad és meg akarnak nézni.-barátok..hmm..úgy érzem olvasgatni fogok.
-Érdekes barátaid vannak.-mondtam töprengve. Akkor szép sorba három alak megjelent előttem. De az előbb még csak egyet hallottam. Most viszont ha zsongás lenne. Lehunytam a szemem hogy rendet tegyek. De egyből ki is nyitottam és a velem szemben állót elhajítottam.
-Máskor vigyázz jobban hogy mit gondolsz!-mondtam neki fenyegetően. Ő értetlenül bambult rám a törött fa tövéből. Ahogyan a többiek is. Azt hiszem most elszóltam magam.
-Rose még is hogy értetted?-fordított maga felé Alex. A szemébe néztem de közben olvastam.
Kíváncsi. És már félig rá is jött.
-Igen az.-mondtam mosolyogva majd elfordultam.-Mehetek? Még van egy kis elintézni valóm. A bosszú nem teljesedik be magától!-mondta de már ott sem voltam. Esze veszett tempóban rohantam a helyre. "A hely" csak így hívják. Majd sóhajtottam egyet. Alex is jön. Nem! Egyedül akarom megtenni!... Vagy csak az előbbi mutatványom miatt jön?..

1.Fejezet: Az utálat kezdete.

Egy puffanás. Egy mennydörgés. És egy félig szabad ember. "Fuss!Fuss! Ne állj meg!" Mondtam magamba. Talán. Talán.. most sikerülnie kell. "Rose siess! Mielőtt észre veszik hogy eltűntél!" Beszéltem magamnak. Rosalie vagyok. 16 éves. két nap múlva betöltöm a 17-et. És remélhetőleg két nap múlva már nem itt leszek. Hanem messze valahol jó helyen. Vissza-vissza pillantottam a házunkhoz nem-e jön valaki utánam de nem. A házunk közelébe volt egy erdő. Kiakartam kerülni mert furcsa dolgokat hallottam. És mivel korom sötét volt féltem is át menni. De ma nem a félelem fog győzni! Ha elkapnak, egész életen át azért ostoroznám magam hogy miért nem tettem meg? Neki vágtam a sötét és rémisztő erdőnek. Rossz érzésem volt. Valószínűleg csak a félelem miatt.
Hirtelen a semmiből egy alak termett előttem. Nem láttam túl tisztán.De a hold fénye megvilágította kicsit, mosolygott. Veszélyesnek tűnt.
-Szia. Hát te mi járatban itt erre felé? Akinek van esze az elkerüli ezt a helyet.-mondta gúnyosan.
A szívem a torkomban dobogott.
-Ki vagy?!-kérdeztem határozottan. Legalább is nekem annak tűnt. Ő erre csak még jobban mosolygott.
-Ugyan már..Jobb is telik tőled. Mint egy átlagos "ki vagy" nem de?-kérdezte. Körbe körbe járkált. Hátráltam egy lépést. Majd minden gondolkozás nélkül futásnak eredtem. Ez az alak.. Olyan emberfeletti. Olyan lelketlen.. Nyomást éreztem az oldalamon a hátamon meg csapódást.
Köhögtem párat. Fel álltam a fa tövéből.
-Ki vagy!?-kérdeztem újra. Nagyon fájt a hátam. Hihetetlen erővel csapódtam neki a fának. De hogy?! Hogyan lehet valaki ilyen gyors? És erős? Megint köhögtem. Nem nagyon bírtam állni. De össze szedtem valahogy magam és tűrtem a fájdalmat.
-Jaj.. ha annyira lényeges neked... Akkor meg mondom: Az aki a halálodat okozza.
Ledermedtem. Jobb életért küzdöttem egész életemben. És most bumm ezt kapom! A sors nem kedvel..
-Meg fogsz ölni?-kérdeztem félelemmel teli hangommal.
-Helyesbítek.. Inkább úgy mond meg enni.-mondta mosolyogva.
-Ki vagy?!..?-ez sokkal inkább kijelentésnek tűnt mint kérdésnek. Kezdtem sejteni hogy micsoda az előző mondat sok mindent elárult. De az lehetetlen.
Ő erre csak hangosan nevetett.
-Vámpír.-a szó hallatán a lábam a földbe gyökerezett. Próbáltam magam össze szedni. Hogy minél hamarabb elfuthassak. Vagy valami. Percekig csak néztük egymást. Zsákmány, vadász. Ez volt a felállás. Miután észhez tértem futásnak eredtem újból. Ő persze egyből előttem termett és vissza lökött. Nagyot puffantam a földön. Érkezéskor bevágtam a fejem. Melegséget éreztem a fejbőrömön. Hátra nyúltam hogy meg nézzem mi az. A kezem véres volt. Lassan már a pólómon is látszott. Láttam rajta hogy a vér láttán nem bírja sokáig türtőztetni magát. A szememet alig bírtam nyitva tartani. És éles fájdalmat éreztem a kezemben. Akkor jöttem rá hogy eltört. Mindenem egyre jobban fájt. Ő pedig csak közeledett.
-Nath! Hagyd békén!-hallottam egy másik hangot. A szemem kipattant talán van remény? De ahogy kinyitottam szinte le is csuktam. Nem bírtam. Aludni akartam. Hatalmas nyomást éreztem.
-Már megint te? Mond meddig véded még az embereket? Őket kéne ölnöd. És nem állatokon élni...-Remek. Márt ketten vannak. Felesbe fognak elfogyasztani...
-Tudod jól hogy a mi területünkön egy embert sem szabad megölnötök! Vannak határok. És szabályok. És jól tudod mi az! Hagyd békén a lányt! És menny el.- Hangja kemény magabiztos egyben védelmező volt. Talán.. Talán túl élem...
-És ha nem? Ha nem megyek el. És nem hagyom békén mit teszel?-kérdezte kivívóan. Remek. Ezek itt vámpír harcot fognak űzni vagy mi.. Én itt haldoklok ők meg áh...
-Ne akard tudni! Menny el! Vagy megbánod. Tudod hogy vesztesz! Ha nyerek úgy ha vesztek akkor az egész klán bosszút áll majd..
Szemeim lecsukódtak... Nem bírtam nyitva tartani. Olyan volt mintha örökösen zuhannék. Vagy fuldokolnék? Nem is tudom eldönteni. Hangokat hallok. Valaki szólongat. És magyaráz nekem. De nem értem hogy mit. Túl messze van.
"Hé gyere közelebb, nem hallom mit mondasz"- mondtam. Legalább is azt hittem mondom. Mert az üvöltésen kívül más már nem jött ki a torkomon. Égető, perzselő fájdalmat éreztem a csuklómban.
Megint magyarázott valaki.  Nem értem mit mond.
"Hé! Gyere közelebb"-mondtam megint.
Viszont a saját hangomat elég tisztán hallottam. Üvöltés , üvöltés után. Mikor lesz már ennek a fájdalomnak vége? Mikor halok meg végre?
-Ölj meg!-sikerült. Tudtam két szót mondani.
-Nem lehet.-mondta.-Majd jobb lesz.
-Ölj meg!-ismételtem sikeresen.
-Nem. Majd jobb lesz. Sajnálom.
-Miért?-megint elüvöltöttem magam.
-Mert hidd el jobb lesz!-és ezzel vége is lett a beszélgetésnek. Azt ígérte hogy jobb lesz...NEM! Nem lett jobb! Sőt még csak rosszabb! Egyre jobban fájt és égetett. Azt hittem meghalok. De nem.. Nem halok meg. Csak éget és fáj! Nath a hibás! Esküszöm ha túl élem - és állítólag túl - akkor megkeresem és bosszút állok valahogy! Valahogyan valamilyen formában de bosszút állok!